A rövid válasz a kérdésre, hogy mindig! Mindig, mindenkor, mindenért!
Az élet egy fantasztikus utazás, ami olykor dús legelőkön, máskor pedig forró sivatagon át vezet. Legyen bármilyen is az út, haladni kell előre. Ehhez viszont a sokféle út mindegyikét jól kell tudni használni. Ideális az, ha úgy folytatjuk utunk, hogy sem mi, sem utastársaink nem sérülnek. Sőt azok sem, akikkel utunk során találkozunk. Vajon lehetséges ez? Nagyon szeretnénk, hogy így legyen, de van, hogy másképp alakulnak a dolgok. A jelenből visszatekintve érezhetjük azt, hogy valahol, eddigi utunk során rosszul váltottunk sávot, túl későn tértünk le, vagy számunkra fontos valakinek okoztunk sérülést.
Hányszor hallani emberektől, akik arról beszélnek, hogy ha most lenne az út azon szakaszán, másképp csinálná? A múlton viszont nem változtathatunk. Az az egyik legrosszabb dolog, ha nem tudjuk élvezni a jelent, mert folyton azok a pillanatok kattognak fejünkben. “Rosszul tettem! Hiba volt! Pedig mostani fejjel… Azóta annyit tanultam.”
Mi segített ezek megtanulásában? Nem volt szükség ezekre a “tévedésekre”?
Az a csodálatos, hogy ha valahová el kell érnünk, akkor sikerül! Lehetnek elterelések, útfelújítások, sőt akár idegesítő utastársak is. Ezért fölösleges ostoroznunk magunkat azzal, hogy valamit akkor másképp reagáltunk le, mint ahogy most tennénk. Változunk, érünk! Ez így van jól!
Mennyi szülő gondolkodik el azon, hogy gyermeke, miért viselkedik rosszul, miért küzd önbizalomhiánnyal, miért követelőző…? – “Biztos, elkényeztettük. Túl sokat veszekedünk előtte.” – Ezekhez hasonló mondatok kerülnek gyakran elő.
Meg kell bocsátaniuk önmaguknak! Ez nem azt jelenti, hogy mindenki tegyen úgy, mintha soha sem tévedett volna. A kulcs az, hogy úgy tekinktünk az általunk hibának ítélt dologra, hogy ott és akkor ez volt a legjobb dolog, amit meg tudtunk tenni. Ott és akkor erre voltunk képesek. Nyilván senki sem szándékosan vét önmaga, vagy általa szeretett valaki ellen. A legjobbat akartuk akkor is! Ott és akkor ez volt a tőlünk telhető legjobb.
Az nem segít, ha bárki magát okolja azért, mert túl sok csokoládéval etette gyerekét, aki most elhízott. Nyilván szeretete kifejezéseként adta a csokoládékat.
A jelenben már nem az a kérdés, hogy mindezt jól tette-e az illető. Arra kell összpontosítani, hogy lehet most már érettebben, jópár tanulólecke után, igazán jól csinálni! Hisz lehet, hogy a múlton változtatni nem tudunk, de a jövő még alakítható! Azt pedig a jelenben, az itt és mostban lehet elkezdeni!
De hogy, ha megbénít az önvád, a lelkiismeretfurdalás? Képtelenek vagyunk a jelenben lenni, ha folyton a múlt hibáit éljük át újra és újra.
Bocsássunk meg magunknak a megtett, vagy épp meg nem tett dolgokért! Bocsássunk meg magunknak, hisz azt adtuk, amit ott és akkor módunkban állt!